Nemzedék nőttek fel úgy, hogy a mohácsi vereséget a hatalmas túlerő okozta. A tényekkel nincs okunk vitatkozni, az oszmánok valóban többen voltak, de az események pontos rekonstrukciója alapján a megsemmisítő vereséget több tényezőre vezethetjük vissza, amelyek közül konkrétan a csatamezőn nem a túlerő volt a meghatározó elem. A túlerő mint vereségmagyarázat idővel vált a Mohács-mítosz központi, propagandisztikusan jól hasznosítható, önfelmentő elemévé. Az alábbiakban áttekintjük, különböző korokban hogyan hasznosították politikai célokra, majd pedig lépésről lépésre megvizsgáljuk, hogy azon az 1526 nyár végi szerdán (08.29) volt-e és ha igen mekkora volt a jelentősége. Spoiler: nem ez volt a vereség oka.
Ha van valaki, akit a Mohács-mítosz kiindulópontjaként megnevezhetünk, akkor Brodarics István az, vele kell a gondolkodásunkat kezdeni. A csata szemtanúja, a király kancellárja és szerémi püspök egyszerre írta meg a vereség humanista elbeszélését és adott rá morális magyarázatot is: az oszmán túlerő leírása nála még szorosan összefonódik az isteni büntetés, a bűnös ország és a rossz tanácsadók toposzaival. Amit ma hajlamosak vagyunk egyetlen mondattal elintézni – „túlerőben voltak a törökök” – nála még csak egy elem egy sokkal bonyolultabb önvizsgáló gondolkodásban.
19. századi nemzeti toposzok: megosztottság, belső hibák és a külső körülmények között a számbeli fölény
A 19. századi romantikus nemzeti történetírás emelte Mohácsot a magyar történeti emlékezet kiemelt „nemzeti gyászeseményévé”, olyan sorsfordulóvá, amelyhez a későbbi generációk újra meg újra viszonyultak. Mohács ettől kezdve a nemzeti sorskérdésekről folytatott gondolkodás egyik alapvető referenciájává, a történelmi katasztrófák értelmezésének mértékegységévé vált.
A vereség magyarázataiban erősen jelen voltak a belső okokra építő értelmezések: az államszervezet gyengesége, a politikai megosztottság és széthúzás, a rendi konfliktusok, a hadügyi rendszer hiányosságai, a mozgósítás nehézségei, valamint a vezetés és a szervezettség problémái. Ezek az értelmezések a Mohácsot nemcsak katonai vereségként, hanem a magyar történeti fejlődés válságának következményeként megjelenítő nemzeti önkritikai beszédmódba illeszkedtek.
Ezzel párhuzamosan a külső körülmények magyarázóereje is megjelent. Ide tartozott az oszmán hadsereg szervezettsége, hadjárati tapasztalata, tűzereje és számbeli fölénye. A heroizáló irodalmi hagyomány gyakran szélsőséges arányokkal érzékeltette a magyar vitézek önfeláldozását, s ezzel a vereség értelmezésében a túlerő motívumát is megerősítette. E toposzok azonban nem egyszerűen Brodarics beszámolójának továbbélését jelentették, hanem a 19. századi nemzetépítés és történetírás saját szükségletei szerint formálódtak át.
A tudományos igényű Mohács-kutatás korai kezdetét Kápolnai Pauer István 1889-ben megjelent, A mohácsi hadjárat 1526-ban című tanulmányához szokás kötni. A századforduló további munkái — így Leopold Kupelwieser, Németh Béla, Szurmay Sándor, majd Ortvay Tivadar írásai — már szorosabban foglalkoztak a hadjárat, a csata és a vereség okainak kérdésével. E művek mellett azonban fontosak voltak azok az átfogó nemzeti történeti munkák is, amelyek nem kizárólag Mohácsról szóltak, hanem a késő középkori magyar állam válságát, társadalmi és politikai szerkezetét, valamint a történeti hanyatlás feltételezett okait tárgyalták.
A túlerőre való hivatkozás különösen alkalmas volt arra, hogy a felelősség egy részét a külső körülményekre helyezze át. Ez nem szüntette meg a belső hibákra építő értelmezést, de átrendezhette annak súlyát: a pénzügyi rendszer gondjai, a hadszervezet hiányosságai, a vezetési válság, a mozgósítás nehézségei és a fegyverzetbeli vagy tüzérségi hátrány ilyenkor kevésbé az ország belső működési zavarainak, inkább egy rendkívüli erejű birodalmi támadás következményének látszottak. Ez a kettősség — önkritikai hanyatlásnarratíva és a hősies, túlerővel szembeni helytállás képe — a későbbi Mohács-értelmezésekben is tartósan együtt maradt.
1926 és 1976 – emlékezetpolitikai példák
A romantikus korszak után már adott egy olyan Mohács-kép, amelyet a 20. század politikai traumái – Trianon, a II. világháború, rendszerváltozások – újra és újra átírnak. Megfigyelhetjük, hogy egyre inkább a túlerőre épülő alibi változatait használják.
A 20. században két kerek évforduló mutatja meg különösen plasztikusan, hogyan működik a mohácsi török túlerő, mint jól hasznosítható nemzeti alibi. 1926-ban, Trianon után, a négyszázadik évforduló emlékezete a revíziós diskurzusba ágyazódik: a 16. századi oszmán túlerő a 20. századi kisantant és a „körülzárt Magyarország” metaforájává válik, Mohács pedig Trianon előképévé. A túlerő narratívája itt kifejezetten revíziós alibiként funkcionál: nem mi vagyunk azok, akik elrontottunk valamit/mindent, hanem egy túlnyomóan nagy erő állt velünk szemben, a vereség igazságtalan, nem tehetünk róla.
1976-ban, a Kádár-korban ugyanakkor már egy egészen más beszédmód uralkodik: a túlerő kissé háttérbe szorul, a tankönyvek és jubileumi szövegek a feudális rend, a rendi anarchia és az „elmaradott” társadalmi struktúrák didaktikus kritikájára fűzik fel a vereség tanulságait – így születik meg a „szégyenteljes Mohács” szocialista változata. Az 1976-os megemlékezés mohácsi fő szónoka, Ortutay Gyula beszédében közvetetten azonban utal a “túlerő” toposzra: Magyarország ma már (nem úgy, mint 1956-ban) nincs egyedül, támaszkodhat a szocialista országok szövetségére.
Az 1989/90-es rendszerváltás után ez a kettős örökség – nemzeti romantikus hősiesség és a marxista történetírás kreálta szégyenteljes esemény képe – keveredik, és teremti meg a mai, gyakran ambivalens Mohács-beszédet.
A 2020-as évek Mohács-beszéde
A 2020-as évek közéleti és médiadiskurzusában egyszerre van jelen a szakirodalom örvendetesen bővülő és ezáltal árnyalt Mohács-képe és a közbeszédben tovább élő „örökösen túlerő ellen” toposz. A publicisztika gyakran Mohácstól Trianonig, 1956-ig, sőt a jelen geopolitikai helyzetéig fűzi a „mindig túlerővel szemben” (török, Habsburg, szovjet, tegnapig Brüsszel) narratívát.
A történeti, történeti földrajzi kutatás ma már lehetővé teszi a vereség árnyalt rekonstruálását, amit a jelen Mohács-sorozat egy előbbi elemében megtettünk: Mi történt Mohácsnál? Lépésről lépésre
A valódi kérdés szerintem a mostani évforduló apropóján az, hogy hajlandóak vagyunk-e elengedni a „nemzeti alibi” kényelmes magyarázatát, nemcsak Mohács, hanem más kollektív traumáink esetében is.
Mi történt valójában?
A Tomori-terv arra a feltételezésre épült, hogy a túlerőben lévő török sereg támadását Mohácstól délre, a Vizslaki-rét és a Borza-patak völgye közötti sík, viszonylag szűk, a nehézlovasság műveleti igényeinek jól megfelelő térben kell megállítani. Ennek kivitelezését a következőképpen akarták megvalósítani: az ellenség támadását megállítják, a keresztény nehézlovasság ellenállhatatlan rohama pedig elsöpri a török csapatokat. A terv végrehajtásához arra is szükség volt, hogy az arcvonal olyan széles legyen, hogy azt ne lehessen átkarolni. Ezt ugyanakkor nagy nehézségek árán tudták csak, és nem is kielégítően teljesíteni. Nem állt ugyanis rendelkezésre elegendő számú katona a terület lezárásához, a magyar vonalak nagyon hosszúak és keszekuszák voltak.
Csatajelenet (rekonstrukció)
A győzelem reményének fontos feltétele volt, hogy a keresztény csapatok az ellenséggel addig ütközzenek meg, amíg csak a ruméliaiak érkeznek meg a harctérre, és nem fejlődik fel még a teljes oszmán sereg. Hogy ez végül nem így történt, abban döntő szerepe lehetett a kiváló török felderítésnek, jól alkalmazkodtak a terepi adottságokhoz. Az oszmánok hatásos tervet eszeltek ki. A teljes oszmán sereget fel kívánták sorakoztatni, ezért nem kezdeményeztek harcot. A jobbszárnyon az anatóliai, valamint a szokásos módon a centrumban elhelyezkedő szultáni hadtest viszonylag gyorsan fejlődött fel a ruméliaiak megsegítésére. A Báli vezette lovasságnak pedig a magyar erőfeszítések dacára is sikerült a keresztény sereget nyugatról átkarolni. A magyar sereg felmorzsolására, legyőzésére a jól begyakorlott szekértábor (tabur cengi) harcrendet alkalmazták.
Elgondolkodtató, hogy az oszmán források milyen jelentős, kiemelt szerepben láttatják a szendrői határszandzsák vezetőjét, Jahjapasa-oglu Báli béget. (ld. Fodor Pál: A “hitharc oroszlánja”: Jahjapasa-oglu Báli bég). A felderítésben, a tervezésben, a keresztény tábor elpusztításában és a csata lefolyásában játszott aktív szerepe valószínűleg megkerülhetetlenné tette személyét. Báli bég részben akindzsikből, részben szpáhikból álló egységei által szerzett információk tették lehetővé az ismeretlen terepen mozgó oszmán hadvezetésnek az elsöprő győzelmet. Ugyanakkor feltehető, hogy nem illett minden dicsőséget neki tulajdonítani. A hízelgő török források a remek haditervet Ibrahim nagyvezírnek tulajdonították, de Jahjapasa-oglu Báli bégről – mint ravasz tanácsadóról és rettenthetetlen harcosról – megemlékeztek, így a dicsőség morzsái rá is hullottak.
A Tomori Pál által szorgalmazott tervet – a védekezés utáni elsöprő erejű ellentámadást – végül nem a magyar, hanem a török sereg valósította meg. Tomori volt kénytelen támadni – a vezetésen belüli ellentétek miatt talán túl későn is –, amit a törökök sikeresen visszavertek, és súlyos veszteségeket okoztak a magyar csapatoknak. Ugyanakkor az események alakulásában láthatólag nem a túlerő játszott döntő szerepet, hanem a két sereg közötti technológiai és szervezettségi különbség: a janicsárok puskatüze, a fegyelmezett lovassági mozdulatok és a szultánnal együtt érkezett ágyúk tömeges bevetése az oszmán vonalakon.
A török túlerő csak a csata második szakaszában, a lovascsapatok közötti hullámzó mozgás során, illetve után vált lényeges tényezővé: a szétzilált keresztény katonaságot a nagy számbeli fölénybe került oszmán lovasság már könnyűszerrel lemészárolta.
Az eredmény elsöprő oszmán győzelem lett, minimális török veszteségek mellett. A keresztény nehézlovasság mint fegyvernem tökéletesen alkalmatlannak bizonyult Szulejmán új típusú seregével szemben. Úgy tűnik, a magyar sereg vezérei nem tudtak róla, vagy nem értették meg azt a haditechnikai fordulatot, amit az előző évi páviai csata kimenete alapján talán érdemes lett volna átgondolniuk. Érdekesnek találom, hogy ez a tanulság, mint téma egyáltalán nem jelenik meg a korszak forrásanyagában.
A kevesebb mint másfélezer (300+1000) főnyi török halottal szemben a keresztény sereg 16-18 ezer fős veszteséget szenvedett el (ld. Kik harcoltak és hányan haltak meg közülük Mohácsnál?) A halottakat részben a török hadak, részben pedig a csata után a térségbe visszamerészkedő helyi civilek temették el. A csata után két nagyszabású kivégzést hajtottak végre: előbb, még pénteken (augusztus 31) az elfogott katonák jelentős részét (1500-2000 főt), majd a túlzottan számos és felesleges őrzési és ellátási terhet jelentő civilek egy részét végezték ki hétfőn (szeptember 2).
Összességében úgy értékelhetjük, hogy az oszmán győzelem, ezzel együtt a minimális veszteségarány nagyrészt minőségi és csak másodrendűen mennyiségi tényezőknek volt köszönhető. Ezek a kiváló felderítés, a hagyományos keleti taktika, azaz a jól vezetett lovas csapatok manővereinek, a tűzfegyverek tömeges és hatékony bevetésének, majd pedig csak legvégül a közel háromszoros túlerő érvényre juttatásának volt köszönhető.
A magyar seregnek csak minimális esélye volt a győzelemre. Nem egyenrangú felek harca zajlott. A helyenként megnyilvánuló önfeláldozó bátorság, amelynek remek példáit olvashatjuk a forrásokban, nem ellensúlyozhatta az oszmán sereg profizmusát, fegyelmezettségét, modernebb felszereltségét és csak végül a számbeli fölényét.
A Tomori-féle haditervnek csak akkor lett volna minimális esélye a sikerre, ha a kivitelezés hibátlan, vagy ha az oszmán hadvezetés hibázik, de nem így történt. Az eredmény katasztrofális vereség, óriási mértékű emberveszteség és a magyar király halála lett. I. Szulejmán szultán Mohácsnál aratta uralkodásának, de az Oszmán Birodalom történetének is egyik legnagyobb győzelmét, a Magyar Királyság pedig elszenvedte legnagyobb vereségét.
Megjegyzés: Az esszé jelen formában történt kialakítása kapcsán köszönöm Hermann Róbert Professzor úr kritikai észrevételeit és tanácsait.
Jahjapasa-oglu Báli (rekonstrukció), szendrői bég, a “végek farkasa” (?-1527), a mohácsi oszmán győzelem egyik központi alakja
A sorozat eddigi darabjai:
Mi történt Mohácsnál? Lépésről lépésre Bevezetés a csata tanulmányozásába
Kik harcoltak és hányan haltak meg közülük Mohácsnál, 1526-ban? Veszteségek
II. Lajos halála a Cselében: Dühöngő áradat, Láp és Mindenki Nagyon Rendes volt…
Sajátos forráskezelés és mesedélután Jókról és Rosszakról a király halála kapcsán.
Egy csata, ami nem voltB. Szabó János egy korabeli bizakodó pletyka nyomán egy nagy magyar győzelmet rajzolt meg a mohácsi csata előtti napokban. Reflexió.
Kié a felelősség Mohácsért? Ki a felelős? Döntési alternatívák és felelősség egy monarchiás tábornok szemével.
A túlerő, mint nemzeti alibi? Mohács, 1526 Felelősség alól felmentő érvelés Mohács kapcsán. Mindenre a válasz: túlerő.