1526.augusztus 29-én, Mohácsnál csapott össze az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság (és szövetségesei) hadseregei. A jelen írásban egy rövid összefoglalót olvashatunk ennek a szerdai napnak a főbb történéseiről.
1526 nyarán két hadsereg mozgott egymás felé a Duna mentén. Az egyik egy világbirodalom gépezete volt: I. Szulejmán mintegy 80 ezer fős serege, amelyet a Via Militaris mentén haladó szárazföldi erők mellett egy rendkívüli méretű dunai flotta is támogatott, nagyjából 800 hajó. A másik oldalon II. Lajos király mintegy 30 ezres hadereje állt – európai mércével nem jelentéktelen, de szervezetében és vezetésében bizonytalanabb erőt képező sereg. A Duna az ő felvonulásokban is fontos szerepet töltött be: 200 szállítóhajó vitte a felszerelést és magyar hadi naszádok készültek felvenni a harcot a török egységekkel. A találkozás helye egyáltalán nem volt véletlen.
A Mohácsi-síkság egy sajátos „sziget” volt ebben a vízjárta világban: a Duna árterei, a Borza-patak szétterülő vizei és a mocsaras mélyedések között húzódott egy viszonylag száraz, nyílt tér. Ez a Krassó nevű mocsár, ma a Vizslaki-rétnek hívják mellett terült el. A forrásokban még mint “mély mocsár” jelent meg. (1. ábra) Ez a felállás kínálta az egyetlen reális lehetőséget arra, hogy a magyar hadsereg fő ütőereje, a nehézlovasság betöltse a neki szánt, csatát eldöntő szerepét. Tomori Pál kalocsai érsek, társfővezér ezt felismerve jelölte ki az ütközet helyét, a középkorban „nagy árok” néven emlegetett száraz, egykori folyómeder mellett, ami ezt a szárazulatot északról határolta.
1.ábra: Az 1526. évi mohácsi csatának az írott forrásokban megjelenő helyei
Szerk: Pap N. Desing. Gyenizse P.
A terv egyszerű volt – és nem nélkülözte racionalitást.
A magyar hadvezetés azt akarta elérni, hogy az oszmán sereget ne egyszerre, hanem részenként verje meg. Ebben az esetben gyors és koncentrált lovasrohamokkal egyenként kellett volna megverni a három, külön vonuló hadtestet. A gond az volt, hogy a csatára kinézett kijelölt szárazulat túl széles volt, a sereg pedig túl kicsi, az összecsapásig nem érkezett meg minden alaulat, amit reméltek. A vonalak megnyúltak, a tartalékok hiányoztak, és még a rendelkezésre álló tüzérség egy részét sem sikerült bevetni, nagyjából 30 ágyú a hajókon maradt.
Közben az oszmán hadvezetés pontos képet kapott a helyzetről. A határvidéki szandzsákok katonasága Jahjapasa Báli szendrői és Hüszrev boszniai bégek vezetésével az előörs szerepét töltötték be és megfelelően informálták a török hadvezetést. Ők pedig nem hibáztak.
Augusztus 29., déli órák: a találkozás küszöbén
A ruméliai egységek dél körül érték el a síkságot. A nagyvezír, Ibrahim pasa eredetileg másnapra halasztotta volna az ütközetet, és a ruméliai hadtest már táborverésbe kezdett. Egy döntés azonban felgyorsította az eseményeket: a határvidéki lovasságot (Báli és Hüszrev csapatait) előreküldték a magyar állásoktól nyugatra, hogy onnan figyeljék meg az ellenséget.
15:00 körül: tapogatózás a két hadsereg között
A magyar reakció gyors, de végzetes következményű volt. Egy lovasegységet – ironikus módon a királyt véső testőrséget – küldték ki ellenük, hogy nézzék meg, miről van szó és ha szükséges nyomják vissza őket. A nagy számbeli fölényben lévő oszmán lovasságot ugyan nem tudták feltartóztatni, viszont a király elvesztette az őt személyében oltalmazó katonai erőt. Ez utóbb végzetesnek bizonyult. Ezen idő alatt Tomori meggyőzte a királyt, hogy adja ki a támadási parancsot: a ruméliai erőket még azelőtt semmisítsék meg, mielőtt a többi török egység megérkezik.
2. ábra: A tabur cengi (szekérvár) alkalmazása Mohácsnál. Ágyúk, mögöttük a puskás janicsárok
16:00 körül: az első magyar támadás
A magyar jobbszárny támadása indította el a csatát. A nehézlovasság lendületes rohama kezdetben működni látszott: az előretolt, könnyebb oszmán egységek elmenekültek, kitértek, megnyitva az utat a támadók előtt.
Csakhogy ez minden bizonnyal egy csapda volt.
A magyar lovasság közvetlenül a ruméliai hadtest fő erejébe ütközött: ágyúk és janicsárok zárt rendjébe, amely a szekérvár (török: tabur cengi) hadrendben állt fel. A tüzérségi tűz ugyan nem, de a kézifegyverekből kilőtt sortüzek megállították, majd szétzilálták a rohamot. Az a fegyvernem, amelyre a teljes haditerv épült, itt bukott el.
16:30–17:00: az oszmán hadrend kiteljesedik
Időközben megérkeztek az anatóliai csapatok és maga a szultáni hadtest is. Felállt a klasszikus oszmán háromosztatú hadrend: középen a szultán, két szárnyon a ruméliai és anatóliai erők. A kezdeményezés innentől kicsúszott a magyar hadvezetés kezéből.
17:00 körül: a második magyar kísérlet
A magyar sereg még egyszer megpróbálta - egy kétségbe esett rohammal - megfordítani a csata menetét. Egy újabb roham indult, amelyben a lovasság mellett megindították a gyalogságot is és amelynek során egy kisebb egység a források szerint egészen a szultán közelébe jutott.
A végeredmény azonban ugyanaz lett, mint az első esetben: a janicsárok sortüzei és itt az ágyúk tüze is együtt megtörte a támadást. A roham lendülete elhalt, a csapatok felbomlottak, majd menekülésbe kezdtek.
Eközben egy másik, kevésbé látványos, de fontos esemény is zajlott a háttérben: Báli bég lovassága megkerülve a magyar sereget, feldúlta a tábort, majd hátba támadta a még harcoló egységeket.
17:30–18:00: összeomlás
A magyar hadrend több ponton egyszerre omlott össze. A nehézlovasság súlyos veszteségeket szenvedett el, a tüzérség pedig megsemmisült.
Egyetlen alakulat tartotta ekkor még magát: a nyugati zsoldos gyalogság. Egy nagy négyszögbe felállva egy ideig sikeresen verte vissza a török szpáhik támadásait. Végül azonban ellenük is bevetették a janicsárokat. A puskatűz felőrölte az ellenállást; a több (6-8) ezer fős alakulat nagy része a helyszínen elesett. Ez egybeesett a napnyugtával (18:23) és egy kiadós nyári záporral.
18:00-19:00: a király menekülése és halála
II. Lajos a csata végéig a harctéren maradt, majd a teljes összeomlás pillanatában néhány fős kísérettel menekülni kezdett. A “nagy ároktól” észak felé haladva mintegy 11 kilométer lovaglással a Csele falu közelében egy dunai átkelőn át megkísérelt kelet felé elmeneküldni az üldözői elől, de a kis folyóágba (egy iszappal teli mélyedésben) lovával együtt belefulladt. Az őt kísérő katona megpróbálta kimenteni, de ő is (Aczél István) szerencsétlen módon szintén belefulladt ugyanaott a folyóba. Egyedül a király kamarása, a sziléziai Czettricz Ulrik, az egyetlen szemtanú tudott hírt vinni a balesetről és hírrel szolgálni a holttest helyéről. Erre - mármint a holttest megkeresésére - hat héttel később került sor.
II. Lajos halála nemcsak egy uralkodó, hanem egy dinasztikus és államszervezeti rend végét is jelentette. A Jagelló-ház magyarországi ága kihalt, és a Habsburgok hosszú, vitákkal és törésekkel tagolt időszaka következett, amely az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as összeomlásáig tartott.
A mérleg
A csata nagyjából két óráig tartott. A magyar sereg több mint fele – 16–18 ezer ember – elesett. Az oszmán veszteségek ennek töredékét tették ki, összesen 1300 főt vesztettek.
A különbség nem pusztán számbeli volt. A Mohácsi-síkon két hadviselési rendszer találkozott: az egyik még a középkori nehézlovasság döntő rohamára épült, a másik már integrálta a tűzfegyvereket (standardizált lövészfegyverek és ágyúk), a rugalmas hadrendet, a kiváló felderítést és a fegyelmezett gyalogságot.
Megjegyzés: A nap történéseire a legrészletesebb rekonstrukció a Chapter 5 The Battle and Its Aftermath fejezetben olvasható. Az egyes források a kutatócsoportunk által kiadott ‘Örök Mohács’ című forrásgyűjteményben találhatók. A nap részletes rekonstrukcióját bemutató előadásomat itt lehet megnézni: Mohács, 1526
A sorozat eddigi darabjai:
Mi történt Mohácsnál? Lépésről lépésre Bevezetés a csata tanulmányozásába
Kik harcoltak és hányan haltak meg közülük Mohácsnál, 1526-ban? Veszteségek
II. Lajos halála a Cselében: Dühöngő áradat, Láp és Mindenki Nagyon Rendes volt…
Sajátos forráskezelés és mesedélután Jókról és Rosszakról a király halála kapcsán.
Egy csata, ami nem volt B. Szabó János egy korabeli bizakodó pletyka nyomán egy nagy magyar győzelmet rajzolt meg a mohácsi csata előtti napokban. Reflexió.
A túlerő, mint nemzeti alibi? Mohács, 1526 Vajon a túlerő okozta a mohácsi vereséget? Spoiler: nem elsősorban.