A mohácsi csata 500. évfordulójára készült sorozatom újabb részében a két szembenálló sereget és veszteségeiket mutatom be, különös tekintettel az eddig feltárt emberi maradványokra. Ezzel párhuzamosan néhány újkeletű tévhitet is igyekszem eloszlatni. A fact-checking ezúttal sem marad el: a megszokott módon a 24.hu Mohács500 sorozatának (Bihari Dániel, Varga Szabolcs) állításait is górcső alá veszem, és rámutatok azokra a pontatlanságokra és hibákra, amelyek a "Meggyalázták a mohácsi csata magyar fővezérének holttestét című cikkben fellelhetők. A sorozat első része a Mi történt Mohácsnál? Lépésről lépésre ... című cikkem volt. Kezdjük ezúttal a források tényeivel, mjd összevetjük ezeket a 24.hu említett cikke állításaival.
A mohácsi csatában nagyjából 30 ezer keresztény és mintegy 80 ezer oszmán katona került szembe egymással, a halottak száma pedig összesen nagyjából 25 ezer fő volt: mindkét oldalt egybeszámolva.
Kik harcoltak a magyar oldalon?
A magyar és egyben cseh király, II. Lajos seregében egy soknemzetiségű, a magyar korona uralma alá tartozó és részben külföldi kontingensekből összerakott keresztény hadat láthatunk. A Mohácsi-síkságon 1526. augusztus 29-én reggel hozzávetőleg 29–32 ezer harcos gyűlt össze: magyar, horvát, szerb, cseh, morva, lengyel, itáliai és német katonák. A számukat pontosan nem ismerjük. A sereg magját a király, továbbá a világi és az egyházi főurak (érsekek, püspökök) bandériumai adták. Jelentős számban voltak jelen külföldi zsoldosok is.
Lovasból 16–17 ezer fővel számolhatunk, gyalogosból 12–13 ezerrel, ehhez jön még mintegy 1000–1200 naszádos, akik viszont magában az ütközetben már nem vettek részt. A nehézlovas kontingens meglepően kicsi: a páncélos lovasok száma kb. 2000–2500 fő között lehetett, miközben a hadi törvények ennél nagyobb számú nehézlovas jelenlétét írták elő– sok főúr nem hozta el az előírt létszámot.
Kik harcoltak az oszmán oldalon?
Az Oszmán Birodalom hadserege ekkorra már egy kiforrott és profi szervezet volt. A Birodalom teljes katonai potenciálja 170–180 ezer főre volt tehető, ám még a nagy hadjáratok esetén is ennek csak kevesebb mint a fele indult meg. Az 1526. évi budai hadjáratra (így hívták, nem mohácsi hadjárat volt a neve) mintegy 80 ezer harcoló katona vonult fel (Forrás: Chapter 3 The Hungarian and Ottoman Forces at the Battle of Mohács). A két hadsereg arányairól teljes képet az 1, táblázat alapján kaphatunk.
A sereg gerincét a timárbirtokos szpáhik alkották: javadalombirtokhoz kötött lovasok voltak (felszerelésük szabja, dárda, íj, könnyű vért), akik főként a ruméliai és az anatóliai hadtestben tömörültek, összesen kb. 45 ezer főnyi lovas erőt adva.
A szultán udvari zsoldosserege (kapıkulu ocakları) két fő eleme a janicsár gyalogság és az udvari lovasság hat alakulata volt. A janicsárok száma a hadjárat során mintegy 8000 fő lehetett, közülük kb. 4000 fő puskás: ezek sortüzei törték meg a magyar (nehéz)lovas rohamokat és a cseh–morva–lengyel–német négyszög ellenállását. A szultáni udvari lovasság létszáma a csata előtti években 5000–6000 fő, ebből nagyjából 5000 vehetett részt a hadjáratban, elsősorban a szultán közvetlen védelmét biztosítva.
A reguláris csapatok mellett jelentős parasztkatonai, gyalogos és könnyűlovas továbbá más speciális kísérő erők (akindzsik, azabok, jürükök, jaják, müszellemek, vojnukok, eflákok, dzserehorok), valamint krími tatár és (keresztény) román kontingensek is jelen kellett, hogy legyenek. Ezek összesen további, mintegy 40–45 ezer főnyi erőt képviseltek birodalomszerte, közülük több ezer részt is vett a mohácsi hadjáratban.
Hányan haltak meg Mohácsnál?
Pontos adat elég kevés 1526-os eseményre van: a szakirodalomban becsléseket olvashatunk. A keresztény veszteségek nagyobb része a vereség utáni menekülés közben, főként a gyalogság körében jelentkezett. Piotr Tomicki krakkói érsek és Brodarics István püspök, aki királyi kancellár volt a csata idején, elég reálisnak tűnő veszteségadatokat hagytak ránk. A lovasság nagyjából 6000 főt veszített – mindez azt jelenti, hogy a teljes keresztény lovasság kb. harmada semmisült meg. A gyalogságnál a veszteség ennél is súlyosabb: az egyik ránk maradt lista 10 000 elesett gyalogost említ, egy másik lista 12 000 főt. A nyugati zsoldos gyalogságból, akik a végsőkig kitartottak egy beszámoló szerint szinte „egyetlen gyalogos sem menekült meg, senki, akinek nem volt lova”. Összesen 16-18 ezer katona esett el, míg az oszmán beszámolók a csata után 24 ezer fő eltemetettet említenek, beleszámolva feltehetően a civil résztvevőket, kiszolgáló személyzetet is, akik áldozatul estek a mészárlásnak.
Az oszmán oldalon az 1526. évi hadjárat veszteségei lényegesen kisebbek voltak, és elsősorban a várostromoknál jelentkeztek. A janicsárok és janicsárújoncok létszáma 1524–1525 és 1527–1528 között mintegy 3000 fővel csökkent; ebből kb. 1500 janicsár halála valószínűsíthető, jelentős részben az 1526-os hadjárat során, de a források szerint az augusztus 29-i ütközetben csak mérsékelt veszteség keletkezhetett. A mohácsi síkon elesetteket és a később meghalt sebesülteket főként a szpáhik és az akindzsi lovasság körében sejthetjük.
2.ábra. Az 1526. évi hadjárat oszmán veszteségei, ezen belül Mohács mezején 300 fő halott
Forrás: MI IS VESZETT MOHÁCSNÁL? Oszmán-török veszteséglista az 1526. évi hadjáratról. (Mércz-Fodor, 2023)
Tüzérség, naszádosok
A tűzfegyverek kapcsán nemcsak számbeli, hanem minőségi fölényről is beszélhetünk (sokkal fejlettebb puskákkal rendelkeztek ld. a tüfekek témát érintő elemzésünket). A keresztény fél kb. 85 ágyúval rendelkezett, de ezek közül csak mintegy 50–60 lehetett ténylegesen felállítva a csatatéren, a többi löveg a táborban vagy a hajókon maradt; a tüzérség személyzetét mintegy 300 főre tehetjük. A lövegeket a csata idején talán csak egyszer sütötték el, jelentősebb kárt nem okozva, részben a rossz célzás, részben a túl nagy távolság miatt.
Az oszmán tüzérség ezzel szemben körülbelül 300 mezei ágyúval rendelkezett, 1600 fős személyzettel. A ruméliai hadtest előtt kb. 150 ágyút láncoltak össze, a felállított janicsárok előtt mintegy „élő falat” képezve. A szultáni hadtest tüzérsége hasonló módon állt fel a csata során. A lövegek nem annyira fizikai pusztítást, mint inkább pszichológiai hatást fejthettek ki: a szüntelen ágyútűz, a füst és a fej fölött elsüvítő golyók demoralizálták a keresztény katonaságot, amely végül futásnak is eredt. A szultáni hadtest előtt felállított lövegek esetében beszélhetünk nagyobb fizikai pusztításról. A döntő momentum egyébként nem az ágyúk, hanem a puskás janicsárok bevetése volt.
A Dunán a magyar flotta alig több mint 40 naszáddal, mintegy 1200 fővel próbálta feltartóztatni az előrenyomuló török hajóhadat, de a krónikák szerint a naszádosok fő szerepe végül a menekülők elszállítása lett. Az oszmán flotta 100–130 hadihajója (köztük 20–30 nagyobb tengeri hajó fusta vagy kalyata egységek) összesen kb. 5000 fős legénységgel állt az oszmán hadvezetés rendelkezésére. A csata után a török flotilla akadálytalanul nyomult fel a Dunán egészen Budáig.
Fact checking a 24.hu “Meggyalázták a mohácsi csata magyar fővezérének holttestét” című cikkén
A cikk szerzője Bihari Dániel újságíró, míg az adatok forrása Varga Szabolcs, az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa. Nézzük át a cikkben negjelenő állításokat!
“A mohácsi csatában a magyar had katonáinak fele elesett, ami brutálisan magas arány a korszakban, ráadásul 14 ezer hősi halott holttestét mintha elnyelte volna a föld. Öt tömegsírt ismerünk, ezekben jelen tudásunk szerint lemészárolt hadifoglyok nyugszanak. Az 500 éve történt tömeggyilkosság okait keressük… .”
A halottak száma még nagyobb is, mint amit a cikk állít. Előfordultak a korszakban súlyosabb veszteségekkel járú csaták is. Páviánál (1525) hasonló, 35-50% közöttre becsült volt a francia veszteség aránya, Alcácer Quibir-nál (1578) a cc. 20 ezres portugál seregből 100 fő menekült el, a többi meghalt vagy hosszú időre fogságba esett, Szigetvár (1566) majdnem 100 % volt stb. Szóval súlyos, de nem példa nélküli.
Még mielőtt bárki felsikoltana, hogy hát kérem nem lehet ezt összehasonlítani, mert annyira különbözőek voltak a földrajzi és más körülmények, nézzük meg a második mohácsi csata (Nagyharsány: 1687. augusztus 12) veszteségeit. A két csatahely között cc. 20 kilométer a távolság, de alapvetően hasonló a két esemény környezete. A létszámok: 1687-ben egybeszámolva 120 ezer fő harcolt (1526-ban 110 ezer) és a győztes ebben az esetben is alig veszít embert. Mindössze párszáz fő a Szent Liga csapatok vesztesége, ellenben a török oldalon több mint 15 ezerre becsülik az áldozatokét (sokan a mocsárba fulladnak, ahogy 1526-ban is, szóval nincs temetés, így számolás sem). Ez majdnem pontos tükörképe a korábbi csata veszteségképének.
“A források tanúsága szerint a szultán elrendelte a halottak összegyűjtését és tömegsírokba helyezését: nyilván nem vitték őket messzire, és mélyre sem ásták, ez látszik a már feltárt sírokon. És akkor ott van még a feltételezhetően sok ezer török halott, ők is „eltűntek” napjainkra. A 20. század elejéről néhány beszámoló említ itt-ott fellelt, 2–4 személyt rejtő sírokat, lótetemeket, ám ezek egyikét sem lehet igazolni, nem kerültek a tudomány látókörébe.”
Nézzük meg azt az állítást, hogy mindössze öt tömegsírt ismerünk, a többi nem került a tudomány látókörébe. Maga az első két sátorhelyi tömegsír (No. I. és II. még 1960-ban) feltárója, Papp László régész feltárt még további két sírt (az egyikben három, a másikban egy fő mohácsi ádozat nyugodott). Maráz Borbála tárta fel a III., a IV. és az V. számú tömegsírt. Hogy kik is fekszenek a sírokban (ld. tömeggyilkosság) arra még visszatérünk. Ezen túl is több olyan emberi maradványokról szóló beszámoló maradt fenn, amelyek benne vannak a régészeti regiszterben. Szóval ez az állítás nem igaz.
A “feltételezhetően sokezer török halott” nem igaz, mert nem igazolható. A 2. ábrán megszemlélhetjük a török veszteségek megoszlását az 1526-os konfliktushelyek között: az egész hadjára alatt volt sokezer, nem Mohácsnál. A csata után a török 300 főt temetett csak a sajátjaiból (és még Budáig 1000 főt a sebesültek közül). Az összes rendelkezésre álló korabeli forrás csekély veszteségekről ír. Ez a “sokezer török halott” a nacionalista történetírás kötelező toposza: hogyan lehetne, hogy ilyen keveset sikerült csak megölni, sokezer volt az, na…
“Kik voltak ők? Bár eddig csak két tömegsírt tártak fel módszeresen az ismert ötből, ez alapján az antropológusok azt feltételezik, hogy ezekben főként a kivégzettek nyugszanak. Ma ez a legvalószínűbb. Úgy tűnik, katonaviselt cseh zsoldosok. Nem voltak gazdagok, esély sem mutatkozott rá, hogy pénzt kapnak értük, ellenben képzett katonák, akik alkalomadtán ismét fegyvert fognak ellenük.”
Ennek a bekezdésnek minden állítása vagy bizonyítékokkal nem alátámasztott, vagy teljesen hamis. A helyzet az, hogy két olyan tömegsír van, amit 2020-2024 között ÚJRA feltártak és ezúttal az emberi maradványokat ki is emelték a sírgödrökből, ami korábban nem történt meg. Ugyanakkor minden eddig talált sírt, tömegsírt megvizsgáltak a felfedezésük alkalmával az antropológusok.
Több embertani vizsgálat is volt már: 1960-ban (Bartucz Lajos), 1976-ban (K. Zoffmann Zsuzsa) és a jelenlegi feltárások első fázisában Buzár Ágota, a legutolsóként pedig Pálfi György vezetésével. Ezek között csak egy olyan van, amely szerint az áldozatok kivégzettek, mégpedig a Pálfi György féle narratíva szerint. A sírokban vizsgálódók közül az előző három egybehangzóan azt állította/állítja, hogy ezek harcban elesett katonák. Hogy miként került sor erre a fordulatra a tömegsírok értelmezésében, arra a választ nem a sírgödrökben kell keresnünk, hanem máshol, de erre majd még visszatérünk. Szóval itt egy nagyon erős csúsztatással van dolgunk.
Az, hogy ezek a halottak cseh zsoldosok lennének, az részben akár lehetséges is lehet, de erre eddig semmiféle bizonyíték nem került elő. Amire viszont vannak bizonyítékok az az, hogy egy részük bajor zsoldoskatona volt. A csak pár hónapja egy világ vezető folyóiratban megjelent szakcikkünk a kérdést körüljárta: Pap, N., Fodor, P., Gyenizse, P. et al. Who Lies in the Five Mass Graves of the 1526 Battle of Mohács?. Int J Histor Archaeol 30, 603–626.
A cikk legkomolyabb problémája nem a hanyag, torzító adatkezelés és a megalapozatlan következtetések sora, hanem az a retorikai keretezés, amely a történeti kérdéseket dramatikus, kvázi propagandisztikus nyelvbe csomagolja. Ez nem a tudományos objektivitás, hanem az elfogultság és az előre gyártott ítélet benyomását kelti. Ilyen nyelvhasználat mellett aligha beszélhetünk higgadt, forrásokra épülő párbeszédről Mohácsról. A clickbait cím pedig csak tovább gyengíti a szöveg hitelét. Kár ezért a színvonalért.
Megjegyzés: A cikkhez a “The Battle of Mohács, 1526.” Brill, 2025. kötetben megjelent Chapter 3 The Hungarian and Ottoman Forces at the Battle of Mohács fejezetet javaslom részletes és mélyebb áttekintésre (esetleg annak magyar fordítását).