Az elmúlt években, amikor mohácsi témájú, földrajzi rekonstrukciós előadásokat tartottam, újra és újra visszatér két kérdés. Az egyik konteós és komolytalan: vajon nem lehet mégis, hogy II. Lajost meggyilkolták? A válaszom erre természetesen: nem. A másik azonban sokkal izgalmasabb, mert az egy valódi vitát nyit ki: mit lehetett volna másképp tenni? Lett volna-e esély győzni? Ezekről a komolyabb kérdésekről szól ez az írás, mégpedig úgy, hogy minden idők egyik legfelkészültebb, monarchiás katonatisztjének, Szurmay Sándor tábornoknak a szemével nézünk rá a mohácsi csata ezen nyugtalanító kérdésére.
A „mi lett volna, ha” nem tudományos kérdés, hanem a fikció terepe. Nem tudom, és senki más sem tudja biztosan, hogy mit kellett volna csinálni. Arról viszont érdemes beszélni, hogy milyen lehetőségek merültek fel a forrásokban, és milyen ötletekkel állt elő az utókor Moháccsal foglalkozó, érdeklődő része. Ezek közül néhány ma is időről időre előkerül, ezért nem árt őket szemügyre venni. Mivel az irodalom könyvtárnyi, itt és most csak néhány jellemző gondolatot idézek fel.
A felelősség
A felelősség kérdésére egyébként könnyű válaszolni: a felelősség azoké a vezetőké, akik döntést hoztak a csata vállalásáról. A királyé, a fővezéreké, és mindazoké, akik jelen voltak, és beleegyeztek abba, hogy augusztus 29-én megütközzenek a törökkel. Vállalták a csatát, és mint utóbb kiderült, egy kényszerűen rossz döntést hoztak. A következmény minden vártnál súlyosabb lett: odaveszett a sereg nagyobbik része és a király is majd az elkövetkező másfél hónapban az oszmánok végigrabolták az országot, soha nem látott pusztítást okozva. Ezután polgárháború tört ki, ami tovább rontott a helyzeten, és másfél évtizeden át folyt az erők felőrlése, végül pedig (1541) az ország középső területei oszmán megszállás alá kerültek. Erdély pedig, bár belső önállóságát megőrizte, de vazallusi helyzetbe szorult.
Hogy hozhattak volna-e más döntést? Természetesen. De nem ezt tették. És hogy a meg nem hozott “másik” döntés jobb esélyeket adott volna-e? Ezt ma már nem lehet biztosan eldönteni. Egy dolog azonban bizonyos: a király halála dinasztikus válságot idézett elő, és ezt egy körültekintőbb döntéssel el lehetett volna kerülni.
A lehetséges utak, a “másik” döntés…
Milyen stratégiai lehetőségek merültek fel?
· Behódolni, és követni a balkáni államok, illetve a későbbi Erdély útját, vagyis vazallusi státusba kerülni. Erre a magyar politikai elit ekkor nyilvánvalóan nem volt hajlandó.
· Visszavonulni, majd az ország belsejéből védekezve visszatérni az átmenetileg elfoglalt területekre, felvállalva azt a pusztítást, amelyre egyébként a vreség nyomán így is sor került. A király ezt Brodarics beszámolója szerint fel is vetette, de elutasították, részben a délvidéki urak ellenállása miatt, akik féltették vagyonukat, birtokaikat.
· Diplomáciai megoldást keresni: ellenerőt szervezni szövetségkötéssel, vagy a szultánt tárgyalásokkal, engedményekkel kielégíteni. Ehhez ekkor már valószínűleg túl késő volt: aligha volt mit felajánlani, és komoly súlyú szövetségesek sem álltak rendelkezésre.
· Ha mégis vállalják a közvetlen összecsapást, akkor legalább alkalmasabb helyet és kedvezőbb körülményeket kellett volna keresni. Erre voltak is törekvések, de ezek végül többnyire terv szintjén maradtak. A Dráva-védelem, illetve a szekérvár védelmébe húzódni gondolata is ilyen volt, de ezek az ötletek a vezetésben megjelenő döntésképtelenség és hezitálás nyomán egyre-másra váltak irreálissá, vagy csak elvetették őket.
· Előbbinek egy változata az lett volna, hogy (hátrébb húzódva) bevárják az úton lévő erősítéseket Erdélyből, Csehországból és Horvátországból, és csak azután vállalják a döntő ütközetet. Csakhogy erre már nem maradt idő, és nem maradt valódi mozgástér sem. A nagy fölényben lévő, gyorsan mozgó oszmán lovassággal szemben a hátrébb húzódás egy idő után már irreálissá vált: az elvonulókat lerohanták volna.
Szurmay Sándor
Ahogy korábban már írtam róla, a mohácsi csata - főként Trianon után - egyfajta szent tehén lett. Metaforává vált, amiről csak bizonyos kötöttségekkel lehetett beszélni. Kialakult egy többé-kevésbé máig használt Mohács-beszéd, ami szerint a túlerő felel mindenért és ez egyben fel is menti a csata magyar résztvevőit a további felelősség vizsgálata alól.
Éppen ezért, ha katonai kérdésről tájékozódni akarunk, érdemes az 1920 előtti szerzőket olvasni, akiket nem feszélyeztek a beszédmód kötöttségei, a kötelező toposzok. Bár kevesebb forrással rendelkeztek, ugyanakkor több idejük volt átgondolni azt, amit írtak (nem volt rajtuk publikációs kényszer, időnyomás) és a hadtudományi gondolkodásuk sem a világháborúk, illetve a hidegháború utáni volt. Aligha lehet vitatni, hogy a legfelkészültebb katona-tudós, aki valaha foglalkozott Moháccsal, az Szurmay Sándor tábornok volt. Elméletileg is rendkívül felkészült, sikeres hadvezér és hadseregszervező, akinek a meglátásai egészen más gondolkodást tükröznek mint az utódoké.
Szurmay Sándor (1860–1945) a dualizmus kori magyar haderő egyik legsokoldalúbb és legtekintélyesebb tisztje volt. Monarchiás katonai iskolákon nevelkedett, szolgált a császári és királyi hadseregben, pályája során csapatparancsnoki, vezérkari és honvédelmi minisztériumi beosztások egész sorát töltötte be – a hadműveleti tervezéstől a magasabb parancsnoki beosztásokig. Tábornok és még egy időszakban hadügyminiszter is volt. Elméleti és gyakorlati felkészültsége páratlan. Többek között ő volt az “uzsoki győző”, aki megkapta érdemeiért a Mária Terézia rendet és ‘Uzsoki’ előnévvel a bárói címet is. Szemben az utódaival ő volt olyan helyzetben mint az 1526-os vezetés. Szervezett hadsereget, irányított katonai műveleteket és sikereket is ért el ezekben.
Moháccsal nem „irodalmi érdeklődőként”, hanem hadtörténész‑katonaként foglalkozott: a millenniumi Ezeréves Hadtörténeti Kiállítás számára, felkérés alapján, hadműveleti térképet készített a csatáról, majd erre támaszkodva 1901-ben megírta A mohácsi hadjárat 1526-ban című elemzését, amelyben a hadműveleteket, a döntési helyzeteket és a hadsereg szervezetét korának katonai szaknyelvén, szigorú forráskritikával vizsgálta. Ma már jóval több forrás áll rendelkezésünkre mint neki, mégis lenyűgöző, ahogy a maga korlátai között milyen tisztán látta az 1526-os helyzetet. Érdekes, hogy mint az első, aki terepen is dolgozott és felmérte az 1880-as évekbeli terepi helyzetet a mi rekonstrukciónkhoz nagyon hasonló eredményre jutott: kevesebb adatból, de erősen intuitív módon.
Életművében több hadtörténeti munka is szerepel, amelyek azt mutatják, hogy nemcsak a fronton, hanem az íróasztalnál is maradandót alkotott: gyakorló parancsnokként, majd tábornoki rangban szerzett tapasztalatait következetesen beépítette történeti elemzéseibe. Szerintem nagyon érdemes elolvasni, hogy mire jutott a mohácsi felelősség és a ‘mit lehetett volna csinálni’ kérdésével. Vitaindítónak sem utolsó leporolni felvetéseit.
Szurmay Sándor (1860-1945)
Szurmay a lehetőségekről és a felelősségről
Szurmay számára a kulcskérdés nem az volt, hogy mi lenne a döntő tényező, ami meghozhatta volna a győzelmet, hanem az, hogy a meglévő adottságok mellett milyen döntések álltak volna elvileg rendelkezésre. A hangsúly nála az erők koncentrációján, az időnyerésen és az alkalmas terep kiválasztásán volt.
„…jobb a dunántúli vidék egy részének felhagyása, ha ezáltal a magyar sereg összegyűjtése és a győzelem lehetősége is eléretik, mintha az egymástól távol álló hadak egyenként veretnek meg, s az egész ország elpusztul.”
Szurmay látja azt az opciót is, hogy a Dráván átkelt és a mocsarak vidékén áthaladó török oszlopokat még kibontakozás előtt érje támadás, de rögtön hozzáfűzi a korlátot:
„Kétséget nem szenved, hogy a magyarok sikere így eljárván, biztos, de csak akkor, ha Szulejmán hadserege a magyarok ezen terve, illetőleg szándéka mellett is éppúgy halad át a mocsáron, a mint azt – tudva, hogy szabad az út előtte – tényleg megtette. Erre azonban – Szulejmán ügyességét ismerve – alig volt a magyaroknak kilátásuk és így könnyen vigasztalhatjuk magunkat az elmulasztott jó alkalom fölött.”
A döntéskényszert – és a csata vállalásának politikailag kikényszerített jellegét – szinte pszichológiai esettanulmányként írja le, ezt ma úgy mondanánk: a valóságérzékelés hiánya. A 16. század óta már láttunk párszor ilyet Magyarországon.
„Midőn már mindenki el volt telve a győzelem hiú reményével, s a harcvágy oly mértéket öltött, hogy az ellenvetés bátorság hiányának tetszett, a királynak és vezéreinek alig maradt több választása, mint engedni a csata sürgetésének.”
Szurmay kifejezetten kemény a magyar sereggel és elittel szemben: a fegyelmezetlenséget, a szervezetlenséget, az illúziókban élő főúri közhangulatot és a vezérkar gyengeségét teszi felelőssé. Az alábbi idézetek jól mutatják kritikai attitűdjét.
Fegyelmezetlenség és széthúzás
Szurmay szerint a magyar erők nem egységes hadseregként viselkedtek. Egy széthúzó, önjáró bandériumok laza halmazaként látta őket, akik még összegyűlni sem voltak képesek időben, hogy biztosítsák a szükséges erőkoncentrációt:
„Az egymástól távol álló hadak egyenként veretnek meg, mert nincs, aki az egész erőt egy kézben összefogva vezesse, s a részérdekeket az ország közös üdve alá rendelje.”
Különösen bírálja a fegyelem és az erős vezetés hiányát:
“ (a magyarok)…kik minden egyébre, csak arra nem voltak képesek, hogy túlerős ellenséggel döntő csatát vívjanak. Hiányzott itt a legszükségesebb, az erős vezetői kéz; hiányzott a király és az országos főméltóságok iránti köteles tisztelet és ebből kifolyólag sem törvénynek, sem királyi parancsszónak nem volt foganatja; hiányzott továbbá a hadtapasztalt vezér, a kiben úgy a király, valamint a csapatok teljesen bíztak volna, ki egyedül rendelkezett volna a hadsereggel, ki egyedül szolgált volna tanácscsal a királynak.” továbbá “A fegyelem és közszellem a magyar hadseregben egy teljesen ismeretlen fogalom volt, ennek a hiánya pedig az elképzelhető legnagyobb csapás egy hadsereg részére nézve.”
Megjelent a széthúzás, az önérdek a közérdekkel szemben:
“A vezér nem cselekedhetett a saját legjobb belátása szerint és a helyzetnek megfelelően, hanem számolnia kellett a fejetlen és a viszonyokat át nem pillantó tömeggel, a csapatok közt uralgó közvéleménynyel és az alparancsnokoknak sokszor önérdeken alapuló, gyakran elütő és így csak kapkodást szülő nézeteivel.”
A főurak magatartása
A politikai elit magatartását nemcsak mint taktikai hibát, hanem mint erkölcsi deficitet írja le. Brodaricsra támaszkodva idézi a király dühös kitörését:
„Látom már én, hogy itt az én fejemre való hivatkozással mindenki csak mentséget és ürügyet a maga feje számára keres. Én az én személyemet és fejemet azért hoztam e veszedelembe, hogy azt ezen ország üdvére és a ti üdvötökért a sors minden viszontagságának kitegyem.”
Szurmay számára ez nemcsak retorikai jelenet, hanem a vezetőréteg morális válságának tünete.
“Teljes lehetetlen egy hadsereget vezetni, mely egészen vagy részben az engedelmességet megtagadja, sőt a király parancsa ellen is föllázad!“
A sereg illúziói és „harcvágya”
Nagyon élesen fogalmaz a magyar sereg csataéhségével szemben, amelyet naiv győzelmi hittel párosuló hisztérikus harcvágynak lát:
„Mindenki égett a harcvágytól, s mindenki el volt telve a győzelem hiú reményével.”
Megállapítja, hogy a király és a fővezérek gyakorlatilag belekényszerülnek a csata vállalásába:
„Hiába konstatáljuk ma, hogy a távollévő csapatokat, nevezetesen Szapolyai és Frangepán oszlopait, valamint a cseh–morva segélycsapatokat és az északi megyék bandériumjait előbb – talán Buda vidékén – összegyűjtve, a magyarok a törökkel egyenlő erővel rendelkeznek és így sikerre biztos kilátásuk lett volna. Hiszen a mérvadó emberek ezt mind akkor is tudták és végrehajtani is akarták, de nem voltak erre képesek, mert a végzetteljes harcvágytól égő csapatok ez ellen opponáltak és zuglódtak, sőt fenyegetésekkel éltek…”
Vezetés és vezérkérdés
Szurmay elég jónak értékeli Tomori katonai képességeit (pozitívakat ír róla), de a vezérkérdés megoldását összességében kifogásolja: későn, kapkodva történik, és a funkcionális fővezéri szerep sosem szilárdul meg. A fent már citált részek mellett kiemeli még a Tomori ellenállásáról szóló részt is:
„Tomori sokáig küzdött a reá esett választás ellen, felhozta szerzetesi fogadalmát, majd pedig járatlanságát ily nagy sereg vezetésében és erejének elégtelenségét ily súlyos teher viselésére.”
Ebben a háttérben Szurmay szemében a magyar hadvezetés egészének gyengesége rajzolódik ki: nincsen olyan, időben kijelölt, tekintélyes fővezér, aki fegyelmet tudna kényszeríteni a széthúzó erőkre.
Ha egy mondatban akarnánk összefoglalni Szurmay kritikáját: a magyar sereg nem csupán kisebb és rosszabbul szervezett, mint az oszmán, hanem belsőleg is gyenge – széthúzó, fegyelmezetlen, illúziókban élő –, és mindez együtt teszi a mohácsi vereséget „szinte elkerülhetetlenné” az ő olvasatában.
Megjegyzés: Az elemzéshez igénybe vettem Balla Tibor ezredes úr Szurmay életrajzát és Szurmay Sándornak az Ezeréves Hadtörténeti Kiállítás számára készített hadműveleti térképét és az 1901-ben kiadott, A mohácsi hadjárat 1526-ban című írását.
A sorozat eddigi darabjai:
Mi történt Mohácsnál? Lépésről lépésreBevezetés a csata tanulmányozásába
Kik harcoltak és hányan haltak meg közülük Mohácsnál, 1526-ban? Veszteségek
II. Lajos halála a Cselében: Dühöngő áradat, Láp és Mindenki Nagyon Rendes volt…
Sajátos forráskezelés és mesedélután Jókról és Rosszakról a király halála kapcsán.
Egy csata, ami nem voltB. Szabó János egy korabeli bizakodó pletyka nyomán egy nagy magyar győzelmet rajzolt meg a mohácsi csata előtti napokban. Reflexió.
A túlerő, mint nemzeti alibi? Mohács, 1526 Bevezetés Mohács propaganda célokra való felhasználásába.