A mohácsi csatahely vitáját nem az nehezíti meg leginkább, hogy kevés a lelet, hanem az, hogy túl sok van belőle — és nem mind ugyanabból a csatából származik. A Majs előterében előkerült fegyveres konfliktus nyomai nem az 1526-os, hanem jórésztaz 1687-es mohácsi harc emlékei.
A kérdés nem pusztán egyszerűen az, hogy hol találtak kora újkori háborús leleteket Mohács környékén, hanem az, hogy a későbbi, 1687-es (majdnem teljesen ismeretlen) harc leletei miként torzították el az első mohácsi csata képét. A jelen gondolatmenet következtetése, hogy erős kritikai megközelítésre van szükség. A Mohács-sorozat első hat esszéjére mutató linkek a cikk végén vannak.
.A táj nem díszlet
A csata a Mohácsi-síkon, a száraz, ármentes teraszon zajlott, amelyet nyugatról a Baranyai-dombság pereme, keletről pedig a Duna mocsaras ártere fog közre. Bár a terep az évszázadok során sokat változott, kora újkori szerkezete a domborzati adottságok, a térképek és az írott források alapján ma is nagy biztonsággal rekonstruálható: a Borza-patak, a Nagy árok (egy egykori folyómeder) régi medre, valamint a vizenyős rétek és mocsarak döntően befolyásolták, hol vonulhattak fel a seregek, és hogy milyen fizikai korlátokkal kellett számolniuk a hadmozdulatokban.
Fontosak a helynevek. Brodarics István leírásában Földvár nem mellékes topográfiai adat, hanem kulcsfontosságú tájékozódási pont, hiszen a szerző ehhez köti a ruméliai sereg tüzérségének helyét. Nem véletlen, hogy a csatahely körüli kutatások csaknem egy évszázada nagyrészt Földvár helyének és birtokterének rekonstruálása körül forognak.
Mit mondanak a források?
A rendelkezésre álló írott, topográfiai és konfliktusrégészeti adatok alapján az 1526-os csata súlypontját nem a majsi leletkoncentráció térségében, hanem a sátorhelyi zónában, a Nagy-árok és a Borza-patak között indokolt keresni. A korabeli Földvár ezen belül a Borza-patak mentén feküdt. Ebben a rekonstrukcióban Mohács és a Duna a legfontosabb térbeli viszonyítási pontok, miközben a két hadsereg egymással szemben állt fel a síkon: a keresztény tábor Mohácstól délre nagyjából négy kilométerre, az oszmán tábor pedig ettől délebbre, egy alacsony hát mögött helyezkedett el, mintegy 10 kilométerre a középkori várostól. A kettő között vívták a csatát.
Az 1526. évi csata helyei az írott források alapján
A terep maga segít megérteni a csata vezetését, lebonyolítását is. A hát takarást adott, a nyílt sík alkalmas volt lovassági összecsapásra, a mocsarak és vízfolyások pedig korlátozták a mozgást és a menekülést. Különösen fontos volt ebből a szempontból a Vizslaki-mocsár, amely a források és a korai régészeti megfigyelések alapján sok menekülő keresztény katona pusztulásának helye volt.
Miért tűnik meggyőzőnek Majs?
A hagyományosabb csatahely-értelmezéseket leginkább az kérdőjelezte meg, hogy a források alapján rekonstruált térségtől nyugatra, Majs előterében több száz konfliktusrégészeti lelet került elő, köztük mintegy 300 kiskaliberű lőfegyverlövedék. Első pillantásra egy ilyen sűrű leletegyüttes valóban azt sugallhatja, hogy itt kell keresni az 1526-os ütközet súlypontját. Ez a következtetés azonban sokkal bizonytalanabbá válik, ha számolunk az 1687-es hadieseményekkel is.
Az 1687. július 31 és augusztus 05 közötti táborozás, rajta azon Szent Liga csapatok elhelyezésével, amelyek (kiemelés a jobb oldalon) résztvettek az augusztus 6-i harcokban.
1687 nyarán a Szent Liga csapatai az eszéki hadműveletek után a Mohács alatti síkon táboroztak július 31. és augusztus 5. között, vagyis ugyanabban a tágabb térségben, ahol másfél évszázaddal korábban az első csata lezajlott. Az ekkor született szemtanúi leírások (1 órára Mohácstól, 2 órára Baranyavártól, az 1526-os török győzelmi emlékmű mellett volt a tábor) és a térkép alapján lehet lokalizálni a táborozás és egyben a csata helyét is. Augusztus 6-án hajnalban az oszmán szpáhik válogatott egységei támadást indítottak az éppen elvonulni készülő Miksa Emánuel bajor választófejedelem csapatai ellen. Ebből egy öt-hat órán át tartó lovassági harc bontakozott ki éppen a nyugati, Majs felé eső zónában, ott, ahol a legtöbb lelet koncentrálódik.
Mit látunk az alábbi térképen? A Szent Liga 1687-es tábora és az augusztus 6-i összecsapás zónája a korabeli tér- és időadatok alapján kirajzolható hadműveleti térként jelenik meg. Ez a zóna éppen egybeesik a majsi leletkoncentrációval.
Az 1687. augusztus 6-i csata rekonstruálása, a térségben megfigyelhető hadileletek (Majs előtt cc. 300 kiskaliberű lövedék) intenzitásának jelzésével
A lövedékek beszélnek
Ez a különbség azért döntő, mert a két csata régészeti lenyomatát nem szabad azonos elvárások alapján értelmezni. Az 1687-es összecsapásban mindkét oldalon nagy számban használtak kézi lőfegyvereket (15 ezer ember, 20-30 ezer lőfegyver), ráadásul órákon át, bokros, tagolt terepen; egy ilyen harc természetes módon sűrű és változatos lövedékmezőt hagy maga után. A lőfegvverek pisztolyok, karabélyok, dragonyos puskák. A jellemző kaliber 10-13 mm közötti.
Az 1526-os csata ezzel szemben – jóllehet összlétszámban jóval nagyobb volt – egészen másféle anyagi lenyomatot hagyhatott. A források alapján főként a janicsárok két standardizált kaliberű (cc. 14 és cc 18 mm) puskáinak lövedékei és az oszmán mezei tüzérség maradványai őrződhettek meg. Ráadásul a janicsárok közelről (30-40 méter, de maximum 100) távolságból lőttek a rohamozó lovasság sűrű tömegébe, vagyis viszonylag kevés lövedék téveszthette el a célját, és maradhatott hátra a talajba. Majsnál nem ezt látjuk. Ahogy a lenti ábra mutatja is, a lövedékek mérete 8 mm-től indulnak és a zömük 10-13 mm közötti. 14 mm-es még csak akad, de a másik oszmán puskatípus kalibere (18 mm körüli) szinte teljesen hiányzik.
A Majs mellett fémkereső műszerrel végzett kutatás lövedékeinek fizikai/méretbeli jellemzői (fent)
Forrás: Chapter 9 Critical Comments on the Available Military Archaeology Topographic Data
Az 1680-as évek végén és az 1690-es évek elején, a Mohácsi-szigeten létesített Szent Liga lovascsapatok táborának felgyűjtött lövedékeinek jellemzői, mérete
Forrás: Chapter 9 Critical Comments on the Available Military Archaeology Topographic Data
A lövedékek értelmezéséhez érdemes megnézni az ugyanekkor, a Mohácsi-szigeten kialakított Szent Liga lovassági tábor lövedékeit: ezek jól megfeleltethetők a majsi lövedékeknek. A döntő eltérés nem a leletek puszta száma, hanem méretük eloszlása. A majsi anyagban domináló 10–13 mm-es tartomány sokkal közelebb áll a késő 17. századi lovassági fegyverzethez, mint az 1526-ban várható oszmán puskakaliberekhez.
Éppen ezért téves az a gyakori feltevés, hogy a nagyobb csatának szükségszerűen nagyobb (fémtárgyakból álló) régészeti lenyomatot is kellett hagynia. A feltárt lövedékek száma természetesen nem mechanikus mérőszáma a leadott lövések számának: a találatok, a becsapódási viszonyok, a későbbi bolygatás és a kutatás eltérő intenzitása is alakítja azt.
Mégis, a kalibereloszlás és a leletek térbeli mintázata együtt erős kronológiai jelzés lehet. Ha az 1526-os ütközet csak körülbelül két órán át tartott, és a tűzfegyverek használata egy rövid, de intenzív szakaszra koncentrálódott, akkor az anyagi nyomai szükségképpen szórványosabbak, lokalizáltabbak és kevésbé látványosak, mint egy későbbi, 17. század végi fegyveres összecsapásé.
Mit változtat ez Mohács képén?
Ebben a megvilágításban a majsi leletanyag nem érdektelen Mohács szempontjából, hanem másképpen fontos. Azt mutatja meg, miként rakódott rá az 1526-os csata emlékezetére és értelmezésére az 1687-es hadiesemény valósága, és hogyan jött létre ebből egy olyan hibrid csatakép, amely valójában két különböző konfliktus elemeiből épült fel.
Ennek a felismerésnek komoly következménye van. Az első mohácsi csatát nem Majsnál, hanem a tömegsírokat is magában foglaló sátorhelyi térségben, a Nagy árok és a Borza-patak között kell keresnünk.
A majsi leletmező léte izgalmas, mert a révén új tudásra tettünk szert a korszakról: egy új csatahelyre bukkantunk. Továbbá azzal, hogy felismertük benne az 1687-es harc lenyomatát, megszabadíthatjuk az első csata rekonstrukcióját egy másik korszak régészeti zajától.
Megjegyzések: az elemzés alapja a The Battle of Mohács, 1526. több fejezete, amelyek a csatatéri leletekről és az oszmán puskákról szólnak. Az 1687-es csata leírása Pap Norbert (szerk) A mohácsi csata. című kötetben, a Földvárról szóló fejezetben részletesen is olvasható. Az esszéhez Fodor Pál, Kitanics Máté, Gyenizse Péter, Hancz Erika és Konkoly Sándor gondolatait és eredményeit is felhasználtam.
A sorozat eddig megjelent darabjai:
Mi történt Mohácsnál? Lépésről lépésreBevezetés a csata tanulmányozásába
Kik harcoltak és hányan haltak meg közülük Mohácsnál, 1526-ban? Veszteségek
II. Lajos halála a Cselében: Dühöngő áradat, Láp és Mindenki Nagyon Rendes volt…
Sajátos forráskezelés és mesedélután Jókról és Rosszakról a király halála kapcsán.
Egy csata, ami nem voltB. Szabó János egy korabeli bizakodó pletyka nyomán egy nagy magyar győzelmet rajzolt meg a mohácsi csata előtti napokban. Reflexió.
A túlerő, mint nemzeti alibi? Mohács, 1526 Bevezetés Mohács propaganda célokra való felhasználásába.
Kié a felelősség Mohácsért? Egy majdnem elfelejtett monarchiás katonatiszt szemével nézzünk rá, hogy hogyan kellett volna vezényelni a hadsereget?