Ötszáz éve, hogy a magyar királyi sereg vereséget szenvedett I. Szulejmán hadától Mohácsnál. Az évforduló hetében az Indexnek adtam interjút arról, min dolgozunk Wittmann Tamás pszichológus kollégámmal a Pécsi Tudományegyetemen. Az interjú megjelenése óta több visszajelzést is kaptam, ezért most szeretném egy kicsit bővebben, esszé formában is elmondani, mit látunk eddig és amit még nem.
Mit csináltunk pontosan
2026 júliusa és októbere között kérdőíves felméréssel, félig strukturált interjúkkal és közösségimédia-hirdetési adatokkal vizsgáljuk, hogyan gondolkodnak Mohácsról azok, akik egyáltalán érdeklődnek a történelem iránt. Fontos leszögezni: nem országosan reprezentatív mintáról van szó. Nem is ez volt a célunk. Azokat kerestük meg, akik motiváltak voltak arra, hogy húsz-huszonöt percet töltsenek egy hosszú kérdőívvel, ezek között akadtak, akik valóságos kis esszéket írtak a válaszokba.
A mintánkban felülreprezentáltak a diplomások, a városban élők, és a válaszadók mintegy 60 százaléka férfi. Politikai önbesorolás szerint a legnagyobb csoport konzervatívnak mondja magát, sokan kereszténydemokratának vagy jobboldalinak, de a liberális válaszadók aránya is jelentős. Kevés a szocialista kitöltő. A minta az országos átlagnál vallásosabb, de majd egyharmaduk ateista, vagy nem válaszolt a kérdésre.
Egy korfal
A legmeglepőbb eredményünk az érdeklődés életkori mintázata. Az adataink szerint valahol ötven év körül van a küszöb, amely alatt jelentősen visszaesik a Mohács iránti érdeklődés, harmincöt év alatt pedig gyakorlatilag el is tűnik. Nem csak a kérdőívekből látjuk ezt: a Google- és Meta-hirdetéseink több százezres elérési adatai is ugyanezt a mintázatot mutatják. Az ötvenes-hatvanas korosztályt Mohács látványosan megmozgatja, reagálásra készteti. Ötven alatt ez már kevéssé érzékelhető.
Fontos hangsúlyoznom, hogy ez valószínűleg nem egyszerű életkori kérdés, hanem mélyebb szociokulturális törésvonal. Akik még a Kádár-korszakban szocializálódtak, egészen más oktatási-kulturális közegben nőttek fel, mint a rendszerváltás utáni pluralista Mohács-kép örökösei. Ezért is óvatos vagyok azzal a kijelentéssel, hogy Mohács a fiatalabbak számára megszűnt volna nemzeti traumának lenni. Azt biztosan látjuk, hogy távolodik ettől a szereptől – a hierarchiában Trianon és 1956 mögé került –, de a folyamat valószínűleg lassabb és összetettebb, mint amit egy évforduló körüli hírciklusban el lehet mondani.
Mohács változó képe
Ha valamit tanultunk az elmúlt hónapokban, az az, hogy a mai bizonytalanság nem valamiféle hanyatlás, hanem egy ötszáz éves folyamat legújabb fejezete. Mohács jelentése soha nem volt állandó. A hódoltság korában az oszmán történetírás vallási, szent háborús keretben értelmezte a csatát. A Habsburg-korban megjelent a „kettős Mohács” gondolata: az 1526-os vereség mellé odakerült az 1687-es nagyharsányi győzelem, amely már az oszmán visszaszorítás történeteként keretezte az eseményt. A XIX. században Mohács nemzeti tragédiává, identitásjelképpé lett, az első világháború után pedig Trianon lett „az új Mohács” – a XX. század első felében ez a párhuzam szervezte az emlékezetet. 1945 után az osztályharcos történelemszemlélet írta át az elbeszélést, a rendszerváltás után pedig többféle korábbi értelmezés élt tovább egymás mellett.
Wittmann Tamással 2010 és 2026 között egy újabb korszakot különítünk el. Ebben egyre hangsúlyosabbá vált egy narratíva, amely Mohácsot egy kis állam nagy birodalmakkal szembeni, ötszáz éves szuverenitásküzdelmének origójaként meséli el, Mohács, Trianon, 1956, 1989 és 2010 mérföldköveivel. Ebben a keretben a XVI. századi Magyar Királyság a keresztény Európa védőbástyájaként jelenik meg, kelet és nyugat közé szorítva. A politikai kommunikáció ezt a képletet a jelenhez, Brüsszelhez, a migrációhoz, a keresztény identitás védelméhez is hozzákapcsolta. A hangsúly itt már nem csak a vereségen, hanem a hősiességen, a kitartáson, az összetartozáson is van.
Az emlékév, amelynek megszűnt a központi irányítása: a szakértők elszabadultak
A 2026-os emlékévi kampány kezdetben szorosan igazodott ehhez az üzenetvilághoz, és időben egybeesett az országgyűlési választási kampánnyal is. Az előző év végétől februárig-márciusig kifejezetten felpörgött a kommunikáció, amelyben az MCC és a hozzá közel álló felületek nagyon aktívak voltak.
Az idei április 12. után azonban változás következett. Az emlékév állami része sebet kapott, részben összeomlott, (bár ez talán túl erős kifejezés) a központi irányítás megszűnt. A választásig volt egy miniszteri biztos, akinek a megbízatása ezután lezárult, és onnantól hónapokig erősen lecsökkent intenzitással futottak tovább a dolgok. Az előkészített rendezvényeket, filmvetítéseket az intézményi és önmarketing-lendület vitte tovább, a beruházások különböző, jellemzően befejezetlen állapotban maradtak, az emlékezeti tartalmak végleges formája pedig sok helyen nem készült el. Megindult egy csendes újrakeretezés is: az MCC környezetében készült Mohács – Világok harca dokumentumfilm ma már egy másik, Birodalmak harca címmel is fut a régi mellett. Igyekeznek szabadulni a fideszes választási kampány sablonjaitól.
Beszédes, hogy a saját, eleve motivált vizsgálati mintánkban is jelentős az információhiány: a válaszadók 16 százaléka egyáltalán nem hallott az emlékévi programsorozatról, és csak 13 százalék mondta, hogy részleteiben ismeri azt.
Nem a tankönyv, hanem a YouTube
A kutatás másik fontos szála az, honnan szerzik az emberek a Mohácsról szóló tudásukat. Az alapok – hol, mikor, kik – jól kimutathatóan az iskolából jönnek. Ami ezen túlmutat, az ma egyértelműen a közösségi médiából, elsősorban YouTube-ról érkezik. Közben a történelemtankönyvekbe vetett bizalom meglepően alacsony: a válaszadók több mint fele csak részben tartja megbízhatónak őket, és csak tíz százalék bízik bennük teljes mértékben. Amikor átnéztem a mai tantervet, az érettségi követelményeket és a tankönyveket, nem találtam bennük alapvetően rossz vagy hamis képet Mohácsról – néhány, a kutatás által már meghaladott részlet van bennük, de a bizalmatlanság szerintem inkább az oktatási rendszer általános megítéléséből ered, mint a tankönyvek tartalmából. Az ellentmondás pikantériája, hogy a közösségi médiát a válaszadók nem tartják megbízhatóbbnak a tankönyveknél – csak könnyebben elérhető.
Mítoszok, amelyek élnek, és mítoszok, amelyek elhalnak
Talán ez a rész izgatott a legjobban. A válaszadók 74 százaléka a török túlerőt nevezte meg a vereség okaként – ez megfelel a mai szakmai konszenzusnak, amely a létszámbeli mellett az anyagi-pénzügyi fölényt is hangsúlyozza. Ezzel párhuzamosan azonban 35-35 százalék hibáztatja az „uralkodó osztályt” és a magyar sereg vezetését, és a válaszadók mintegy kétharmada egyetért azzal, hogy a magyar főurak az önös érdekeiket az ország elé helyezték. Az „uralkodó osztály” kifejezés önmagában is marxista nyelvezetű – jól látható, hogy a Kádár-kori szemlélet öröksége tovább él, csendben, a szóhasználat szintjén is.
A történettudomány újraértékelései nagyon egyenetlenül jutottak el a köztudatba. Tomori Pált mindössze hét százalék hibáztatja – ez gyakorlatilag teljes rehabilitáció. II. Lajost és a Fuggereket 12-12 százalék, a Habsburgokat 23 százalék nevezte meg okként. Szapolyai János viszont még mindig közel húsz százalékon áll, jóllehet régóta szakmai konszenzus, hogy nem igaz az a történet, miszerint szándékosan késlekedett vagy tudatosan maradt távol. Ezt a tévhitet egyszerűen nem sikerült kigyomlálni.
A klasszikus összeesküvés-elméletek – II. Lajos állítólagos meggyilkolása, a Szapolyaiak összeesküvése – sokak számára ismertek, de a többség nem ad hitelt nekik. Egy sokkal régebbi toposz azonban erősen tartja magát: a válaszadók nagyjából fele egyetért azzal, hogy Európa cserbenhagyta Magyarországot. Ez nem a Brüsszel-narratívák terméke – már a 2000-es évek eleji felmérésekben is erősen jelen volt az a gondolat, hogy Magyarország ezer éven át volt a Nyugat védőbástyája, és ezt sosem hálálták meg neki. A mai politikai kommunikáció legfeljebb ráerősített egy régi történetre, nem ő teremtette meg.
Ami mindezt összeköti: a vitatérré váló emlékezet
Egy másik, jelenleg is futó nemzetközi kutatásban tíz jelentős európai törökellenes összecsapás emlékezetét vizsgáljuk társaimmal. A tapasztalat azt mutatja, hogy amit Mohácsnál látunk, nem magyar különlegesség. Európa-szerte feloldódik a homogén csatakép: nem csak az a történet létezik, hogy egy keresztény sereg áll szemben az iszlámmal, és katonahősök áldozzák fel magukat érte. Egyre inkább megjelenik az is, hogyan élte meg ugyanazt az eseményt egy civil, egy nő, egy helyi közösség. Ezzel párhuzamosan a csaták elveszítik azt a képességüket, hogy egyetlen, közösen elfogadott identitástörténetet hordozzanak.
A történelmi emlékezet egyre inkább vitatérré válik. Nem tudjuk pontosan, mi lesz ebből Magyarországon, de arra számítunk, hogy hasonló irányba haladunk. A nemzeti tragédia képe valószínűleg nem tűnik el, de mellé egyre több más nézőpont kerülhet: az egyszerű emberek sorsa, a birodalmi erőviszonyok, a helyi örökség, a turisztikai szempontok, és azoknak a csoportoknak a hangja, amelyek korábban alig kaptak helyet a Mohácsról szóló elbeszélésekben. Az állam, az iskola és az emlékezetpolitika egyre kevésbé tudja egyetlen értelmezésben rögzíteni ezt a képet – kiállításokkal, emlékhelyekkel, rendezvényekkel ideig-óráig lehet alakítani a figyelmet, de a közösségi médiában kialakuló sokszereplős nyilvánosságot már nem lehet úgy irányítani, mint korábban.
Van azért egy biztató adatunk is: a válaszadók mintegy 60 százaléka a szakemberek, a kutatók közléseit tartja a legmegbízhatóbb történelmi információforrásnak. Ez felelősség is – a jól alátámasztott, megfelelő intézményi háttérrel bíró szakértői megnyilatkozásoknak lehet hatásuk, de ez hosszú folyamat. Egy kampányszerű emlékév néhány rendezvénnyel önmagában nem fogja alapvetően átformálni a Mohács-képet.
Mi következik
Az évfordulói adatfelvételünk a mai megemlékezés előtti állapotot rögzíti. A következő körben már azt is látni fogjuk, változtatott-e magán az ötszázadik évfordulón és annak kommunikációján ez a nap. Ősszel pedig külön, célzottan a fiatalabb korosztályokra fókuszálva folytatjuk a munkát, hogy pontosabb korhatárt tudjunk húzni, mint amit most, előzetesen meg tudtunk mondani.
Ötszáz évvel a csata után nem az látszik, hogy Mohács eltűnne a magyar történelmi tudatból. Sokkal inkább az, hogy megszűnhet az a helyzet, amelyben egyetlen Mohács-kép létezett: egyetlen tragédia, egyetlen magyarázat, egyetlen közös tanulság. A fiatalabb generációk számára Mohács egyre inkább kevésbé politikai, kevésbé érzelmileg terhelt, és egyre inkább nyitott történelmi vitatér lehet. A mai évforduló ezért talán nem csak arról szól, hogyan emlékezünk 1526-ra – hanem arról is, mennyit változott közben maga az emlékező közösség.
A kutatás első eredményeiről bővebben Dzsubák Tamás írt az Indexen, ahol részletesebben is nyilatkoztam a felmérés hátteréről és a korábbi, Mohács helyszínével kapcsolatos szakmai vitáról is (Index, 2026. augusztus 29.).
A cikk itt olvasható:
Drasztikus fordulat: 35 év alatt gyakorlatilag eltűnik az érdeklődés Mohács iránt
A sorozat eddig megjelent darabjai:
Mi történt Mohácsnál? Lépésről lépésreBevezetés a csata tanulmányozásába
Kik harcoltak és hányan haltak meg közülük Mohácsnál, 1526-ban? Veszteségek
II. Lajos halála a Cselében: Dühöngő áradat, Láp és Mindenki Nagyon Rendes volt…
Sajátos forráskezelés és mesedélután Jókról és Rosszakról a király halála kapcsán.
Egy csata, ami nem voltB. Szabó János egy korabeli bizakodó pletyka nyomán egy nagy magyar győzelmet rajzolt meg a mohácsi csata előtti napokban. Reflexió.
A túlerő, mint nemzeti alibi? Mohács, 1526 Bevezetés Mohács propaganda célokra való felhasználásába.
Kié a felelősség Mohácsért? Egy majdnem elfelejtett monarchiás katonatiszt szemével nézzünk rá, hogy hogyan kellett volna vezényelni a hadsereget?